Az egész egy borongós februári napon kezdődött harminc évvel ezelőtt. Életerős fiatal bikaként pislogtam bele a nagybetűs életbe, a szalagavató bál fáradalmait épp csak kipihenve, amikor jött a levél, sorozáson jelenjek meg a Pest megyei Hadkielégítő parancsnokságon. Az akkoriban jól ismert történetekkel feltöltődve érkeztem ( - Tolja le a nadrágját! Hajoljon előre! Van lyukas foga? - Miért? Látszik, doktor úr...?) és nem is kellett csalódnom.
Azonban történt valami, ami egész életemet változtatta meg. A sorozó tiszt, talán meggyőződésből, talán csak mert ez volt a dolga, betette a bogarat néhányunk fülébe, amikor megcsillogtatta a katonaélet lehetőségét. Harminc évvel ezelőtt azért nem kerekedett ki az ember szeme a gondolattól, hogy katonatisztnek álljon, és a hozzám hasonló, család híján valódi választási lehetőséggel nem rendelkező titánok számára ígéretesnek tűnő lehetőség volt. Elvégre főiskolai diplomával a zsebben, a civil pályakezdőkétől magasabb fizetést és nem mellékesen lakást ígért. Gondoltam, egy próbát megér, jelentkeztem.
Aztán májusban irány Vác, ahol a felvételünk zajlott. Igazi katonás felvételi volt, először alapos orvosi vizsgálaton kellett átesnünk, majd fizikai felmérés következett és csak ha már ezeken megfelelt az ember, akkor kérdezték meg a nevét is. Gyanakodnom kellett volna? Ki tudja. A fizikai felmérés nem jelentett kihívást, elvégre egészen ifjú koromtól fogva versenyszerűen sportoltam, a nevemet meg ugye jól megtanultam már az óvodában, nem volt hát akadálya a katonai tanulmányok megkezdésének. Utolsó lehetőségként még felmerült, hogy Győrbe menjek tanulni "rendes" főiskolára, de addigra végleg elhatároztam magam.
Az érettségi után kicsit dolgoztam, egy egész hónapig a posta mozgó hírlapárusaként zaklattam a nyaralókat és a fóti kocsmák békés törzsközönségét, majd elérkezett a nagy nap, 1980. augusztus 28, a bevonulás napja. Izgatott várakozással jelentkeztem a Kőbányai úti Ganz-telepen, ahová a "beutalóm" szólt, elvégre egyszer ránt bakancsot az ember gyereke. Az adminisztráció, létszámellenőrzés, csoportokba rendezés - néhány halálosan komolyan veendő fenyegetés után - viszonylag gyorsan ment. Gyors, könnyes búcsú után a kijelölt csapatszállító eszközök megtalálása következett. Mi, "szerencsés" kiválasztottak gyalog indultunk a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola, leendő "otthonunk" felé, hogy igen hosszú időre búcsút mondjunk a civil életnek, és ugyan sokkal rövidebb, de mégis fájdalmasan hosszú időre minden ismerősünknek, barátunknak is.
A minden várakozást felülmúló alapkiképzés illetve a Zalkán töltött évek külön történet, mind megér egy mesét, lehet, majd elmondom azt is egyszer.
Ezt a napot, 1980. augusztus 28-át sosem felejtem el. Bevallom nem kevésszer átkoztam már, mégis ezzel kezdődött az a - hamarosan véget érő - harmincéves út, ami ha tetszik ha nem, az életem meghatározó része lett...